9.rész : Viszlát...! - part 2.

Három hét múlva újra tudtam járni. Már egy hete levették a gipszet, de annyira elszoktam a járástól, hogy újra bele kellett jönnöm. Úgy döntöttem, hogy elmegyek Jayhez, és megteszem, amit már rég meg kellett volna. Tisztában voltam azzal, hogy tényleg nem fog maradni senkim, de nem voltam hajlandó több könnyet ejteni ezért. Oda állok elé, és hivatalosan is véget ér a régi életem, és egy újat kezdek. Egy új, normális életet. Megérkeztem Jay házához. Remegő kézzel, de becsengettem. Nem kellett sokat várnom, ha az ajtó kinyíljon. Egy döbbent arcot láttam magam előtt, aki értetlenül meredt rám. 

-Bemehetnék? -kérdeztem halkan.

-Hogyne.. -válaszolta, és beengedett. Leültünk a konyhában.

-Kérsz valamit inni? -kérdezte.

-Nem,köszönöm. Csak beszélni szeretnék veled... -válaszoltam félénken. Leült velem szembe, és figyelt. - Bizonyára tudod, hogy mi történt velem egy hónapja... - bár nem biztos, hiszen meg sem látogatott. Több,mint egy hónapja nem is láttam Jayt.

-Igen? 

-Elég sok időm volt átgondolni mindent, és én arra jutottam, hogy új életet kezdek. Abbahagyom a táncot, és... minden mást is szeretnék magam mögött hagyni, ami bármilyen kapcsolatban állt vele. 

-Értem. Oké. Ennyi? Vagy akarsz még valamit? -elég nyers reakció, de mi másra is számítottam? 

-Ennyi. Most pedig jobb, ha megyek. -mondtam, és felálltam.

-Szerintem is. -válaszolt, és kivezetett. Hazafelé azzal nyugtattam magam, hogy lehetett volna ennél sokkal rosszabb is.

Mikor hazaértem anya éppen főzött. Sosem szokott főzni, általában ez az én feladatom.

-Hát te mit csinálsz? -kérdeztem a konyhába érve.

-Főzök. Mégis minek tűnik? -kérdezte mosolyogva.

-Sosem szoktál főzni... 

-Valamivel meg kell ünnepelnünk az új életedet. - mondta.

-Azt hittem, hogy neked nem tetszik a dolog. -néztem rá továbbra is értetlenül.

-Kincsem! -fordult felém hirtelen, és ledobta a konyhapultra a fakanalat. -Én annak örülök a legjobban, ha te boldog vagy. Tényleg szeretnél egy teljesen új életet? 
-Igen. Én már nem akarom a táncot...
-Nem arra gondoltam. Úgy értettem, hogy egy új helyen esetleg? -kérdezte anya halkan.
-Nem is tudom... talán nem lenne rossz elmenni innen. De miért? -nem bánnám, ha elköltöznénk, hiszen ide nem is köt semmi. Sem barátok, se tánc, és Jay sincs többé.
-Kaptam egy álláslehetőséget,amit nem szeretnék visszautasítani, de ahhoz el kéne költöznünk.

-Anya, ez nagyszerű! És hol? .kérdeztem izgatottan.
-Londonban. - azonnal Harry jutott eszembe. Szóval London... -És van még valami... 
-Micsoda? -kérdeztem, de már egyre jobban féltem a választól.
-Nem is tudom, hogy kezdjek bele... 
-Mondd már!
-Caroline.. nekem van valakim. - állj. Stop. Biztos csak képzelődök. Ilyen.. ilyen nem lehet. De bármi is ez, ha Londonba megyünk, biztos vége lesz.-Úgyhogy nem kéne házat vennünk.- szóval anya 'valakijéhez' költöznénk? Inkább maradok itt.
-Mégis mióta? És mikor akartál nekem erről szólni? -kérdeztem feldúltan.
-Három hónapja... nagyon régóta szerettem volna elmondani neked, de nem tudtam, hogyan kezdjek bele... nem akartam, hogy magad mögött kelljen hagynod a táncot, és Jayt. Most, hogy új életet szeretnél, gondoltam itt az alkalom...
-De én nem akartam ennyire újat! 
-Tudom, hogy sok változás egyszerre, de végre annyi év után boldog vagyok. Annyit szenvedtem apád miatt... nem mondom, hogy sikerült elfelejtenem, mert nem, de találtam valakit, akit még tudok szeretni! -mondta anya.
-Persze... én megértem. De akkor sem akarok odaköltözni hozzá!
-Kicsim... nem hagylak itt. Mindketten megyünk. A hétvégén költözünk. 
-Nem költözök én sehova! -a lelkesedésem elszállt, miután anya közölte, hogy van valakije. Tudom, hogy boldog, látszik rajta, de én nem fogom azt az embert az apámként szeretni.