9.rész : Viszlát...! - part 1.

Ez egy csöppet rövidre sikerült, de ez a rész 2 részletből fog állni. Remélem így is tetszeni fog. Köszönöm szépen az egyre több olvasót,kommentet, és követőt, nagyon jól esik! :) xx


Már egy hete itthon ültem, és szoktattam magam a tudathoz, hogy Harry  holnap elmegy. Minden nap meglátogatott, és szinte az egész hetet együtt töltöttük. Esténként, amikor elment, eszembe jutott, hogy még nem szakítottam Jay-el, ezért kicsit bűntudatom volt. 

A mai este az utolsó, amit Harryvel együtt töltünk, és ez a tény kicsit megrémített: Vajon mi lesz velünk, miután elmegy? Kis idő múlva az említett személy megjelent a szobámban.

-Hát te hogy kerülsz ide?-kérdeztem, miközben Ő helyet foglalt mellettem az ágyon, és egy puszit nyomott az arcomra.

-Anyud engedett be. Hogy van a lábad? -kérdezte.

-Jól. Az orvos azt mondta, hogy gyorsabban javul, mint várták, és lehet, hogy két hét múlva már leveszik a gipszet. -tegnap este voltam bent a kórházban, és nagyon örültem, amikor az orvos azt mondta, hogy a szokásosnál gyorsabban gyógyul a lábam. 

-Ennek örülök. -a lábamon pihentette a szemét. Nem kellett sok idő, hogy beálljon a kínos csend. Nem is tudom mennyi ideig hallgattunk, de nekem túl hosszú időnek tűnt. 

-Caroline... azt hiszem beszélnünk kéne... -törte meg a csendet. Ez nem hangzott túl jól, a hangja, és ez a 'beszélnünk kell' dolog nem volt túl biztató. Nem akartam túl ijedtnek tűnni, úgyhogy csak egy kérdő pillantást vetettem rá. -Tudod én holnap elmegyek, és ez már nem lesz ugyanaz. Azt hiszem, hogy talán mindkettőnknek jobb lenne, ha ennek vége lenne... - nem hittem el,hogy tényleg ezt mondta. 

-Tessék? Várj te most... Harry... - egyszerűen nem találtam megfelelő szavakat. Csak két hete ismerem, de már nem tudom elképzelni az életemet nélküle. 

-Nagyon sajnálom... most talán jobb, ha megyek. -bökte ki végül Harry, és elindult a szobám ajtaja felé. Mielőtt kilépett rajta, még egyszer rám nézett, aztán becsukta maga után az ajtót. Nem is hagyott még szóhoz jutni se... Néhány perc múlva tudatosult bennem, hogy mi is történt az imént: Harry épp most sétált ki az életemből, talán örökre. Elveszítettem az egyetlen embert, akinek még fontos voltam. Már tényleg nincs más... A könnycseppek záporozni kezdtek a szememből. Nagyon fájt. Sosem éreztem még hasonlót. Tudtam, hogy milyen elveszíteni valakit, és sosem szabadulni az emlékétől, de ez most másfajta fájdalom volt. Egy kicsit mindig üresnek éreztem magam, de nem ennyire. Újra kitéptek belőlem egy darabot. Mintha valaki fojtogatott volna. A hasam görcsbe rándult, én pedig az ágyra rogytam.  Nem tudtam abbahagyni a sírást. Minden szó, amit kiejtett a száján, a fejemben visszhangzott. 

"Harold Edward Styles vagyok.. egy aranyos, kedves, érzékeny fiú."

"Jó reggelt Csipkerózsika!"

Végül a nővérrel váltott mondatok is eszembe jutottak, és még jobban sírva fakadtam. 

"Igazán szerencsés vagy, hogy a barátod itt van melletted. Látszik rajta, hogy mennyire szeret téged."
"Ahogy rád néz, és ahogy itt van melletted, vigyáz rád.. messziről észrevehető, hogy mennyire odavan érted. Igazán szerencsés vagy. Az ember ennyi idős korában általában azt sem tudja, hogy mi az a szerelem."
Szeret... ezt sose mondta. Egyáltalán miért kellettem neki, ha nagyon jól tudta, hogy el fog menni, engem pedig itt hagy? A fejemet a párnámba temettem, és tovább zokogtam. Nem tudtam elhinni, hogy csak így vége lett, amikor tegnap még minden a legnagyobb rendben volt. De most... a legjobb irányt elveszítettem, és úgy éreztem, hogy csak zuhanok, és nem tudom, mikor érek földet.