6.rész : A legrosszabb szombat reggel

Már jó ideje úton voltunk, a városból is kiértünk. Egyre kíváncsibb lettem, hogy hova megyünk, de akárhogy faggattam, nem volt hajlandó elárulni semmit. Olyan félórás kocsikázás végre megállt, és kiszálltunk. Egy tengerpart faház mellett parkolt le, majd bejelentette, hogy megérkeztünk.

-Miért hoztál ide? Hol vagyunk? -kérdeztem csodálkozva, miközben kiszálltunk a kocsiból.

-Ez itt a nagyszüleim tengerpart háza. Gondoltam szívesebben piknikeznél egyet a tengerparton, miközben naplementét nézünk, mint hogy valami puccos helyen kajáljunk. Itt legalább nyugi van. -magyarázta, majd belemosolygott a naplementébe, és egy mély levegőt vett. -De ugye nem baj? Mert akár vissza is mehetünk New Yorkba..

-Szó sem lehet róla! Ez gyönyörű hely... -néztem a tengerre, és ahogy mögötte megy le a nap.

-Szerintem is. Hozok egy pokrócot, és piknikezhetünk..vagy inkább kajáljunk bent? -kérdezte Harry.

-Inkább maradjunk kint. -javasoltam. Bólintott, aztán elment egy pokrócért, és leterítette a ház elé. Kiszedett a csomagtartóból egy kosarat, és letette a pokrócra. Ezzel az egésszel nagyon meglepett. Londonban annyira más volt... most egy kicsit olyannak tűnt, amilyennek elképzeltem volna, ha nem támad nekem a Trafalgar Square-n. Tényleg aranyos volt, meglepően kedves, és figyelmes.

-Ugye szereted a pizzát? -kérdezte.

-Természetesen. -válaszoltam.

Elég sokáig üldögéltünk a pokrócon, és néztük a naplementét. Mikor vége lett, már sötét volt, és már hideg is, úgyhogy a faházban letelepedtünk a kanapéra. Elég késő volt, de valahogy egyre kevésbé érdekelt az idő, bár az nagy kérdés, hogy mégis hogyan fogok holnap egész nap táncolni, ha nem alszom ki magam? Ne de nem baj, majd alszom vasárnap, akkor úgysem lesz próbánk.

-Miért ragaszkodsz ennyire Jayhez? -kérdezte Harry, miközben a kanapén üldögéltünk.

-Mert rajta kívül nincs senkim. -válaszoltam lazán. Igen, ilyen egyszerű az egész.

-Hát... már van. Vagyis.. én örülnék neki, ha a barátodnak mondhatnám magam,Caroline.

Másnap arra ébredtem, hogy a telefonom ébreszt. Félálomban kihalásztam a zsebemből, kinyomtam, és az éjjeliszekrényemre hajítottam... volna, ha helyette nem a földre esett volna le. Fáradtan kinyitottam a szemem, és körülnéztem. Ez határozottan nem az én szobám volt. Becsuktam a szemem, hátha csak álmodom, majd újra kinyitottam. Sajnos nem álom volt. A fejem borzasztóan fájt, hányingerem volt, és szédültem. Hirtelen beugrottak részletek a tegnap estéről. A pizza,a naplemente, hogy bejöttünk, és beszélgettünk.. aztán előkerült egy kis alkohol is.. szóval ezért fáj a fejem. Másnaposság. Remek. Megpróbáltam felállni, de nem sok sikerrel, ugyanis a földön landoltam. Egyszer csak megjelent Harry, és felsegített.

-Jól vagy? -kérdezte aggódva.

-Mit keresünk mi még mindig itt? -néztem körül a faház nappalijában.

-Gondolom az tehet róla. -mutatott egy félig üres whiskeys üvegre.Igen, szerintem is az miatt van. Remélem, hogy nem mondtam semmi olyat Harrynek, amit megbánok.

-Csodálatos. El fogok késni az edzésről, ráadásul fáradt vagyok, és másnapos. Ennél szebb szombat reggelt el se tudnék képzelni magamnak. Jay...

-Caroline, hallgass már! Miért jössz állandóan Jay-el? Mi Ő neked? Az anyád, vagy a főnököd?! -szakított félbe.

-A barátom, akit...

-Akit szeretsz, ismerem ezt a dumát. Hallottam már párszor, de tudom, hogy nem igaz!

-Miből gondolod?!

-Tegnap este elárultál pár dolgot.. például hogy csak az apád miatt táncolsz, és hogy abba akarod hagyni, mert eleged van Jayből, és a diktatúrájából. -kezdte sorolni. A mondat első felének hallatára, melyben apa szerepelt, könnyezni kezdtem, aztán zokogni. -Jaj Caroline, én nem ezt akartam! Nem akartam, hogy sírj.. ne haragudj, akkor idióta vagyok. -igen, tényleg az vagy Harry. Szívesen válaszoltam volna ezt, de nem volt erőm belekötni, elvégre semmi rosszat nem mondott, csak a sziklaszilárd igazságot.

-Nem Harry.. igazad van. Hónapok óta elegem van abból, hogy nincs életem. Csak a tánc van, és Jay.. én meg.. olyan egyedül vagyok. -mondtam sírva.

-Annyira buta vagy! Hogy lennél egyedül? Itt vagyok én is... -válaszolta, majd közelebb lépett, és letörölte a könnyeimet, és megölelt. Az arcomat a mellkasába temettem, és én is átöleltem. A könnyeim nem akartak megszűnni, csak hullottak, és hullottak.

-El kéne indulnunk vissza New Yorkba, mert már így is elkéstem az edzésről. -szakítottam meg a 3 percig tartó ölelkezést.

-Ugye nem gondolod, hogy ilyen állapotban akarsz edzeni?

-Muszáj. -sóhajtottam.

-Semmit sem muszáj! Miért nem mondod meg Jaynek egyszerűen, hogy vége, és hogy befejezted a táncot?!

-Ezzel nem csak az én karrieremnek vetnék véget, hanem az övének is, ráadásul a világbajnokság előtt... nem tehetem tönkre az életét, csak mert meguntam. -magyaráztam.

-Biztos akadna valaki, aki szívesen táncolna vele. Nem húzhatod ezt örökké. - Harrynek igaza van. Már hónapok óta rászántam magam, hogy véget vetek ennek az egésznek, de valahogy sosem jutok el odáig, hogy ezt meg is mondjam Jaynek. 

-Menjünk haza, és megmondom neki, hogy végeztünk. -mondtam határozottan, bár közel sem voltam biztos benne, hogy jó ötlet, és főleg, hogy képes leszek elé állni.

-Ez a beszéd! De ugye jól meggondoltad? Nem fogod megbánni, hogy a világbajnoksághoz vezető úton hagyod abba? 

-Én ezt az egészet már nem akarom. Szóval indulunk? - abban biztos voltam, hogy nem akarok többet táncolni, viszont Jay... elrontanám azt, amit sok év alatt elért.. velem.

-Persze. -mondta Harry, majd felkapta a kocsikulcsot, és elindultunk az autó felé. Mikor beültünk a kocsiba, érdekes gondolatom támadt.

-Nem kéne vezetned. -mondtam végül.

-Miért? -kérdezte csodálkozva.

-Elég sokat ittunk... és szerintem még a hatása alatt vagy. Mármint nem úgy értem, hogy részeg vagy hanem...

-Caroline, én nem ittam egy kortyot sem. Teljesen józan vagyok. -vallotta be, és elpirult. Már csak azt nem értettem, hogy miért kell ezért elpirulni.. és hogy én egyáltalán miért kezdtem el inni, Ő meg miért nem?! Mellesleg azt a hatalmas mosolyt sem értettem, ami ez után kiült az arcára.

-Mi az? -kérdeztem.

-Semmi... csak.... semmi. -motyogta idegesen, majd még jobban elpirult. Mi a .... ?!

-Harry... mi van? -kérdeztem értetlenül. -Mit csináltam este?

-Tényleg semmiség.. -kezdte félénken. -Nem is gondolnám, hogy említésre méltó. -fejezte be.

-De én tudni akarom!Rád másztam?Vagy megütöttelek?Vagy...úristen, ugye mi nem...? - mindig a legrosszabbra gondolok először, ez jellemző rám. Azt sem tudtam, hogy örüljek annak, hogy józan volt, vagy esetleg sírjak. 

-Hát nem.. mi csak.. hát szóval... csókolóztunk. -bökte ki nagy nehezen, mire ismét elpirult, de most jobban, mint az előbb. Aha. Szóval mégis rámásztam. Remek. Ennél jobb nem is lehetne ez a reggel. Lesütöttem a szemeimet, és én is elvörösödtem. Végül Harry elindította a kocsit, és elég kellemetlen fél óra múlva haza értünk. A fejfájásom valamennyire elmúlt, de a szédülés... az egyre erősödött, ahogy kiszálltam a kocsiból. A bejárati ajtóhoz egy lépcsősor vezet, én pedig figyelmen kívül hagyva a szédülést, elindultam felfelé. Amikor már majdnem felértem, hirtelen kicsúszott alólam a talaj, és az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy leestem a lépcsőn, és hogy nagyon fáj a lábam.