"Amikor érzem a zenét, elvesztem az irányítást az eszem, a testem, a lelkem, és a szívem fölött."
Lélegzetvisszafojtva vártunk. Vártuk, hogy az történjen, aminek történnie kell.
- Caroline Wilson, és Jason Gilbert!
Néhány másodperccel később a dobogó legfelső fokán álltunk, egy hatalmas kupával a kezünkben.
Emlékszem, hogy nem fért a fejünkbe, hogy nyerhettük meg életünk első versenyét. Hihetetlennek tűnt, hogy mindennek már 5 éve. Talán egy kicsit túl gyorsan repül az idő.
-Megint azt az ezeréves képet nézegeted? -ült le mellém Jason, akit én csak Jaynek hívok. Magához húzott, és egy puszit nyomott az arcomra.
-Tudtad, hogy ez a kép ma 5 éves? -bámultam továbbra is a képet, miközben a fejemet Jay vállára hajtottam.
-Akkor itt az ideje, hogy újabb hasonló fénykép készülhessen rólunk jövő héten, Londonban, az Európai bajnokságon. -mondta Jay.
-Na igen. El sem hiszem, hogy idáig eljutottunk. -sóhajtottam.
-Együtt. -egészített ki. Elmosolyodtam. A képen a 11 éves Jay, és a 11 éves Caroline tartotta azt a hatalmas trófeát, amit ma is a szobámban őrzök. A 11 éves Jayról a 16 éves barátomra vándorolt a tekintetem. Ő is rám nézett, majd elmosolyodott. -Ugye még sok mindent elérünk együtt? -a hangsúlyt az "együtt"-re helyezte.
-Remélem, Jay. -válaszoltam. - Emlékszel, mi történt másfél éve Chicagoban?
-Hogyne emlékeznék. Leöntöttem a fellépőruhádat valami löttyel, te pedig sírva rohantál be az öltözőbe, és azt kiabáltad, hogy tönkretettem a ruhádat, meg hogy így nem állhatsz ki az emberek elé. Én utánad futottam, leültem melléd, és azt mondtam neked, hogy...
- "Nyugodj meg Caroline, ha bárki is belekötne a ruhádba, szólj nekem, én majd elintézem. Rám bármikor számíthatsz." -szakítottam félbe, majd idéztem a szavait.
-Igen. És ez most is így van. Bármikor. -mosolygott, aztán megcsókolt. Egyszer csak elkezdett rezegni a kanapé mellett lévő asztalon a telefonom. Jay elhúzódott, aztán odaadta a telefont.
-Igen, anya? -szóltam bele.
-Odaértetek már a hotelbe? -kérdezte idegesen.
-Igen. Nyugodj meg, nem történt semmi bajunk, jól vagyunk. -válaszoltam.
-Akkor miért nem hívtál?! Megígérted, hogy fel fogsz hívni, hogyha megérkeztetek.
-Nyugodj meg anya, minden rendben, már 2 órája itt vagyunk. Ne haragudj, hogy nem hívtalak, vagy írtam, de sietnünk kellett a próbára. 15 perce végeztünk. -magyarázkodtam.
-Ugye nem tervezed, hogy a Londonban töltött idő 90%-ában próbálni fogtok?
-Csak napi 4 óra. Kivéve a mai napot. Mára végeztünk. -magyaráztam.
-Akkor ha van egy kis időd, mindenképpen nézz körül a városban. Londonnál gyönyörűbb város nincs. A Trafalgar Square-n ismerkedtünk meg apáddal, a ...
-Napóleon emlékmű alatt. Ismerem a történetet anya. - amikor megtudtam, hogy Londonban lesz a verseny, azonnal tudtam, hogy meg fogom látogatni a jó öreg Napóleont, és a galambokat. Nem azért, mert annyira érdekelne a történelem,és nem is azért, mert nagyra tartom Napóleont, hanem úgy gondoltam, hogy apa fentről figyel engem, minden mozdulatomat lesi, vigyáz rám, ezért tartozom annyival az emlékének, hogy megnézem a számára legkedvesebb helyet. Kiskoromban minden héten végighallgattam anya és apa találkozásának történetét.
-Igen. - anya hangja elcsuklott. - Vigyázz magadra kicsikém, és érezd jól magad! De most mennem kell, hívnak a másikon. Szeretlek! -köszönt el, majd az én búcsúmnak nem hagyva időt, letette a telefont. Apára visszagondolva könnyek szöktek a szemembe. 11 éves voltam, amikor elveszítettem. Szörnyű baleset volt. Karambol. Azon a bizonyos éjszakán történt, amikor megnyertük Jasonnel az első versenyünket. Elújságoltam neki a nagy hírt, Ő pedig ezt mondta nekem: "Mindig is tudtam, hogy tehetséges vagy, Caroline. Nem szabad abbahagynod a táncot. Még sokra viheted. Egy dolgot sose felejts el. Az utolsó pillanatig küzdened kell! - És ez nem csak a táncra, hanem az életre is vonatkozik." 6 órával később, hajnali 1 órakor kapott egy telefont, hogy a nagypapa kórházban van. Apa azonnal kocsiba szállt, hogy elmehessen hozzá. Sajnos mire beért a kórházba, a nagypapa már meghalt. Később kocsiba szállt, és haza akart jönni, de nem tudott. Megtörtént a katasztrófa. Frontálisan ütközött egy teherautóval. Azonnal meghalt, már nem tudtak rajta segíteni. Sosem felejtem el azt a napot.Ahogy újra és újra eszembe jutott a büszkeségtől ragyogó arca, rájöttem, hogy néhány óra múlva lesz 5 éve, hogy apa ... elment. Letöröltem a könnyeimet, aztán felálltam, felkaptam a kabátomat, és eldöntöttem, hogy most azonnal el kell jutnom a Trafalgar Squar-re.
-Hova mész? -kérdezte Jay, akinek a jelenlétéről időközben teljesen elfelejtkeztem.
-Oh.. én csak.. gondoltam elmegyek, és meglátogatom Napóleont, a Trafalgar Square-n. -válaszoltam, és már ki is nyitottam az ajtót.
-Caroline, várj! -kiabált utánam, én pedig visszanéztem rá, kérdő tekintettel. -Nem szeretnéd, hogy elkísérjelek?
-Ne haragudj Jay, de most egyedül szeretnék lenni. -válaszoltam, aztán becsuktam magam mögött az ajtót.
Néhány perc múlva már láttam a távolból az emlékművet. A lépéseim felgyorsultak. Mikor odaértem, leültem az emlékmű az emlékmű mellé egy padra, és felnéztem Napóleonra, aki elég magasan sütkérezett. Néhány perc múlva elővettem egy kiflit, és elkezdtem etetni a galambokat, pont mint anya amikor megismerte apát. A tér nyugodt volt, csendes, nem voltak sokan, mindenki nézelődött, fényképezett, vagy etette a galambokat. A nap sütött, ami szokatlan errefelé, hiszen itt általában esik az eső. Az egyik pillanatban arra kaptam fel a fejemet, hogy 2 srác rohan át a téren idegesen, magukra vonva ezzel mindenki figyelmét. Kapucni, és napszemüveg volt rajtuk. Én nem figyeltem őket, inkább etettem tovább a galambokat. Éppen egy nagyobb darabot dobtam el a kifliből, amikor éppen előttem ment el az egyik fiú.
-Hé! Nem tudnál jobban vigyázni?! -mordult rám, aztán megállt, és végigmért.
-Bocsánat.. én.. nem láttam, hogy itt vagy, véletlen volt.. -magyarázkodtam, bár fogalmam sincs, hogy miért, amikor nem is ismerem, ráadásul elég gorombán kérte rajtam számon, hogy véletlenül megdobtam egy kis kiflivel.
-Igen, nyilván... -mondta lenézően, miközben hátranézett.
-Tudod mit?! Nem érdekel a véleményed, nem is ismerlek. Hogy lehetsz ennyire bunkó?! -fakadtam ki.
-Bocs, de nem vagyok jó kedvemben. A fenébe! -tekintete megakadt a vele rohanó srácon, aki már nem sietett, hanem a téren állt, és egy rakás lány vette körül. Néhány másodperc múlva már nem csak a szőke hajú fiút vették körül lányok, hanem a goromba idegent is elárasztották. Végül levette a napszemüveget, és a kapucnit. Barna, göndör haját elkezdte fújni az egyre erősödő szél. "Biztos valami angol celebek" - gondoltam, aztán átmentem az emlékmű másik oldalára, és ügyet sem vetve a hirtelen nyüzsgésre, tovább etettem a galambokat, egészen addig, míg el nem fogyott a kifli. Időközben a szél még jobban felerősödött,és egyik pillanatról a másikra elkezdett szakadni az eső. Remek. Nincs jobb, mint szakadó esőben, és ilyen erős szélben gyalogolni több száz métert a szállodáig. A 2 fiú körüli felhajtás néhány pillanat alatt megszűnt. A téren mindenfelé lányok szaladgáltak, azt kiabálva, hogy tönkremegy a hajuk, és a sminkjük. Ennyi erővel én is nekiállhatnék rohangálni, és kiabálni, hogy "istenem, most végem, mert szétjött a hajam". De én csak szépen csendesen elindultam vissza a hotelba. Csak néhány lépést tettem, amikor a szőke hajó srác elkaptam a karomat.
-Nem szeretnéd, hogy hazavigyelek? -kérdezte kedvesen.
-Én... New Yorki vagyok, csak 1 hetet töltök itt. Most éppen egy hotelben lakom. -válaszoltam.
-Akkor a hotelbe? -ajánlotta fel kijavítva az előző kérdését.
-Nem köszönöm, nincs messze, 10 perc alatt odaérek. -utasítottam el kedvesen, de hálásan az ajánlatot.
-Biztos? -kérdezte újra.
-Egész biztos, de azért köszi, tényleg. -mosolyogtam rá, majd a kezére néztem, ami még mindig a karomat szorította. Erre elengedte, és rám mosolygott.
-Bocsánat.. -elpirult. Istenem, milyen aranyos, angol celeb létére.
-Semmi baj, de már tényleg mennék, mert nem szeretnék jobban elázni.. bár már úgyis mindegy..
-Bocsánat..
-Semmi baj. Szia! -köszöntem el tőle, és futni kezdtem, a már üres téren. Pár perc múlva csuron vizesen nyitottam be a szobába. Jay kérdőn nézett rám, én pedig elmosolyodtam.
-Esik az eső. -mondtam, aztán a fürdőszoba felé vettem az irányt.
-Igen, azt látom.. -hallottam, mielőtt becsuktam magam mögött a fürdőszoba ajtaját. Egy jó kis forrófürdő után végre száraz ruhát vehettem fel. Mire végeztem, már este 9 óra volt, úgyhogy pizsamát vettem fel: fekete, xxl-es póló, ami még apáé volt, és egy hosszúnadrágot.
Kimentem a nappaliba, és adtam egy jóéjt puszit Jaynek, aztán elvánszorogtam az ágyamig, majd lefeküdtem. "Szeretlek apa!" -suttogtam, majd könnyes szemmel elaludtam.
-Hova mész? -kérdezte Jay, akinek a jelenlétéről időközben teljesen elfelejtkeztem.
-Oh.. én csak.. gondoltam elmegyek, és meglátogatom Napóleont, a Trafalgar Square-n. -válaszoltam, és már ki is nyitottam az ajtót.
-Caroline, várj! -kiabált utánam, én pedig visszanéztem rá, kérdő tekintettel. -Nem szeretnéd, hogy elkísérjelek?
-Ne haragudj Jay, de most egyedül szeretnék lenni. -válaszoltam, aztán becsuktam magam mögött az ajtót.
Néhány perc múlva már láttam a távolból az emlékművet. A lépéseim felgyorsultak. Mikor odaértem, leültem az emlékmű az emlékmű mellé egy padra, és felnéztem Napóleonra, aki elég magasan sütkérezett. Néhány perc múlva elővettem egy kiflit, és elkezdtem etetni a galambokat, pont mint anya amikor megismerte apát. A tér nyugodt volt, csendes, nem voltak sokan, mindenki nézelődött, fényképezett, vagy etette a galambokat. A nap sütött, ami szokatlan errefelé, hiszen itt általában esik az eső. Az egyik pillanatban arra kaptam fel a fejemet, hogy 2 srác rohan át a téren idegesen, magukra vonva ezzel mindenki figyelmét. Kapucni, és napszemüveg volt rajtuk. Én nem figyeltem őket, inkább etettem tovább a galambokat. Éppen egy nagyobb darabot dobtam el a kifliből, amikor éppen előttem ment el az egyik fiú.
-Hé! Nem tudnál jobban vigyázni?! -mordult rám, aztán megállt, és végigmért.
-Bocsánat.. én.. nem láttam, hogy itt vagy, véletlen volt.. -magyarázkodtam, bár fogalmam sincs, hogy miért, amikor nem is ismerem, ráadásul elég gorombán kérte rajtam számon, hogy véletlenül megdobtam egy kis kiflivel.
-Igen, nyilván... -mondta lenézően, miközben hátranézett.
-Tudod mit?! Nem érdekel a véleményed, nem is ismerlek. Hogy lehetsz ennyire bunkó?! -fakadtam ki.
-Bocs, de nem vagyok jó kedvemben. A fenébe! -tekintete megakadt a vele rohanó srácon, aki már nem sietett, hanem a téren állt, és egy rakás lány vette körül. Néhány másodperc múlva már nem csak a szőke hajú fiút vették körül lányok, hanem a goromba idegent is elárasztották. Végül levette a napszemüveget, és a kapucnit. Barna, göndör haját elkezdte fújni az egyre erősödő szél. "Biztos valami angol celebek" - gondoltam, aztán átmentem az emlékmű másik oldalára, és ügyet sem vetve a hirtelen nyüzsgésre, tovább etettem a galambokat, egészen addig, míg el nem fogyott a kifli. Időközben a szél még jobban felerősödött,és egyik pillanatról a másikra elkezdett szakadni az eső. Remek. Nincs jobb, mint szakadó esőben, és ilyen erős szélben gyalogolni több száz métert a szállodáig. A 2 fiú körüli felhajtás néhány pillanat alatt megszűnt. A téren mindenfelé lányok szaladgáltak, azt kiabálva, hogy tönkremegy a hajuk, és a sminkjük. Ennyi erővel én is nekiállhatnék rohangálni, és kiabálni, hogy "istenem, most végem, mert szétjött a hajam". De én csak szépen csendesen elindultam vissza a hotelba. Csak néhány lépést tettem, amikor a szőke hajó srác elkaptam a karomat.
-Nem szeretnéd, hogy hazavigyelek? -kérdezte kedvesen.
-Én... New Yorki vagyok, csak 1 hetet töltök itt. Most éppen egy hotelben lakom. -válaszoltam.
-Akkor a hotelbe? -ajánlotta fel kijavítva az előző kérdését.
-Nem köszönöm, nincs messze, 10 perc alatt odaérek. -utasítottam el kedvesen, de hálásan az ajánlatot.
-Biztos? -kérdezte újra.
-Egész biztos, de azért köszi, tényleg. -mosolyogtam rá, majd a kezére néztem, ami még mindig a karomat szorította. Erre elengedte, és rám mosolygott.
-Bocsánat.. -elpirult. Istenem, milyen aranyos, angol celeb létére.
-Semmi baj, de már tényleg mennék, mert nem szeretnék jobban elázni.. bár már úgyis mindegy..
-Bocsánat..
-Semmi baj. Szia! -köszöntem el tőle, és futni kezdtem, a már üres téren. Pár perc múlva csuron vizesen nyitottam be a szobába. Jay kérdőn nézett rám, én pedig elmosolyodtam.
-Esik az eső. -mondtam, aztán a fürdőszoba felé vettem az irányt.
-Igen, azt látom.. -hallottam, mielőtt becsuktam magam mögött a fürdőszoba ajtaját. Egy jó kis forrófürdő után végre száraz ruhát vehettem fel. Mire végeztem, már este 9 óra volt, úgyhogy pizsamát vettem fel: fekete, xxl-es póló, ami még apáé volt, és egy hosszúnadrágot.
Kimentem a nappaliba, és adtam egy jóéjt puszit Jaynek, aztán elvánszorogtam az ágyamig, majd lefeküdtem. "Szeretlek apa!" -suttogtam, majd könnyes szemmel elaludtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése