15.rész : Meglepetéés!

Vegyes érzésekkel telve vágtam neki másnap délelőtt London utcáinak. Az utam egyenesen a fiúk házához vezetett. Remegő kézzel, de sikerült rávennem magam, hogy becsengessek. 

-Szia! Hát te mit keresel itt? -nyitott ajtót Liam. 

-Niallhoz jöttem. -mondtam mosolyogva. -Itthon van? 

-Igen. Azt hittem, hogy Harryt keresed. -mondta egy kérdő tekintet kíséretében. 

-Most Niallal van egy kis megbeszélni valóm. -válaszoltam, és beengedett. Amint becsukta az ajtót, a szőke hajú fiú nevét kiáltotta, aki fél perc múlva levágtatott a lépcsőn, és egy biztató mosollyal üdvözölt. Liam a konyha fel ment, Niall pedig felvezetett a szobájába.

-Harry pont most ment el hozzád... -jegyezte meg.

-Most nem Harryhez jöttem. Mi újság? -mosolyogtam rá.

-Azért jöttel, hogy beszélgessünk a semmiről? - képedt el. Nem, valójában nem, de nem tudtam, hogy kéne elmondanom Niallnak, hogy együtt élek a bátyjával és az apjával.

-Nagyon régen beszélgettünk már. Hiányoztál. Több,mint egy hónapja nem is láttalak. Azért jöttem, hogy bepótoljuk. 

-Aha... hát jó. Mit szeretnél tudni?

-A családod. Milyen viszonyban vagy velük? -tértem rá finoman a témára, amire egy újabb meglepett arckifejezés volt a reakció.

-Ma délben megyek apámhoz ebédre. Ott lesz az új barátnője, meg a lánya. Előre félek attól a csajtól! Ez is biztos valami idegbeteg mint az előzőek. Eddig mindegyik bepróbálkozott nálam.

-Előzőek? -néztem rá, és ezúttal nem Ő meredt rám értetlenül, hanem én rá. 

-Tudod, apám nem nagyon válogat. Elég sok nő volt az életében... 

-Tess..tessék? Hogy so..sok? Mégis... mennyi?! 

-Nem tudom, nem számolom, de úgy tűnik, hogy eddig a mostani a legkomolyabb. Ha beszélek vele, folyton arról az új nőjéről áradozik. Ez biztató, nem?

-Igen, valamennyire... -motyogtam. Nem túl megnyugtató... ha ez az ember átveri az anyámat, azt nem ússza meg szárazon. -És lehet, hogy a lánya is jó fej! -próbáltam egy mosolyt erőltetni az arcomra.

-Ki tudja... őszintén nem hiszem. Minden lány egyforma: csak a hírnevem kell nekik.

-De neked van barátnőd nem? -kérdeztem.

-Volt. Két hete. Csak azért akart velem járni, hogy egy kicsit reflektorfénybe kerülhessen. Hihetetlen, hogy milyen emberek vannak. Sokszor van elegem ebből a hülye hírnévből. Nagyon megnehezíti az életünket. -mérgelődött. -Egyébként te hogy-hogy ide költöztél? 

-Anyum talált egy pasit, és hozzá költöztünk. -vontam meg a vállam. Már nem is akartam elmondani, hogy mi van a szüleink között. Azt gondoltam, hogy majd úgyis rájön pár óra múlva, nem kell, hogy én fedjem fel előtte ezt  a meglepetést.

-Caroline! Kinyitnád az ajtót? -kiabált anya a konyhából, mikor meghallotta, hogy csengettek. Tudtam, hogy Niall érkezett meg, úgyhogy vidáman nyitottam ki neki az ajtót, bár kicsit féltem a reakciójától. 

-Szia! -köszöntem mosolyogva. 

-Hát... hát te? Caroline? Te.. hogy? -dadogta döbbenten.

-Én vagyok az idegbeteg lány.. tudod, olyan, mint az előzőek.

-Te tudtad? 

-Igen. Tegnap este Harry elmagyarázta. Magamtól biztos nem jöttem volna rá.

-És miért nem mondtad el délelőtt?

-Mert arra gondoltam, hogy jobban örülnél egy kis meglepetésnek, és mert elkezdted szidni szerencsétlen csajt -aki mellesleg én vagyok- és kíváncsi voltam a reakciódra.

-Gonosz vagy. -nevette el magát, és megölelt. Végül beengedtem, és becsuktam az ajtót.

-Niall! Végre itt vagy. Olyan régen láttalak már! -köszöntötte Bobby. Niall Őt is megölelte, majd bemutatkozott anyának. Ebéd közben Greg mesélt a fősuliról, aztán Niall a bandáról, és hogy én ki ne maradjak a jóból, elmeséltem, hogy milyen utat jártam végig 5 év alatt, hogy eljussak a világbajnokságig. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha hiányozna Jay örökös szúrkálódása, és a kimerítő, végtelennek tűnő próbák utáni izzadságcseppek, az Emily által kitalált elemekkel való küszködések... 

-Na és miért hagytad abba? -érdeklődött Bobby.

-A világbajnokság előtt egy kis idővel eltörtem a lábam, és nem voltam képes folytatni.

-A partnerednek ez nem volt kellemetlen? -bombázott tovább a kérdéseivel.

-Bizonyára talált egy másik partnert, és remekül eltáncikálnak. -vontam meg a vállam.

-És nem hiányzik? -kérdezte Greg.

-Nem túlzottan. Van, hogy visszavágyom a próbákra, de egy hónap alatt, körülbelül kétszer jutott eszembe. -válaszoltam, de már elegem volt a kérdésekből. Nem akartam anya és Niall előtt beismerni, hogy hiányzik a tánc, hiszen ők figyelmeztettek. Továbbra is biztos voltam abban, hogy jó döntést hoztam, de egy pillanatra mégis elbizonytalanodtam. A lényeg az, hogy boldog vagyok, és anya is boldog. Más talán nem is számít.
- Értem. És ha tehetnéd, nem kezdenéd el újra? -pislogott felém Greg.
- Nem tudom, oké? Nem lehetne, hogy inkább más a téma? Nem akarok erről beszélni. -fakadtam ki idegesen, mire anya szemei elkerekedtek.
- Nyugodj meg Caroline! -simított végig a karomon, de valamiért ettől csak még idegesebb lettem. Felpattantam az asztaltól, és felrohantam a szobámba. Nem akartam többet a táncról beszélni. Oké, beismerem, hogy hiányzik. Talán nem kellett volna abbahagynom. De... én jó cél érdekében hagytam abba. Igazából Harry miatt. Érte megérte.